Ma meg az idojaras is kedvez...olyan jo erzes egyedul lenni es abrandozni.

A hetvegen konfirmalason voltam videken, (anyukam szulofalujaban), az unnepi ebed egy panzioba volt megrendezve, ahol lehtosegem volt abrandozni.

Korulbelul itt lehetett a panzio, egy igen meredek domb magaslatan.

  Keskeny sotet folyosokon atkuszaltam magam, szinte kuzdve a fenyert, a melegert.

Hideg csipos levego tamadta meg testem, meztelen hatam vedtelenul harcolt a magasztos csipos levego ellen, nem birtam leulni a rusztikus kis asztalkahoz, inkabb kuzdottem tovabb mig elertem a lagy selymes szello erinteset. Betakart es melengete testem, hamar atpasztaztam a teruletet, amely kisse megrongalt kisse elfuseralt emberi munkat kecsegtetett. Kerek asztalkak es ulohelyek, napozoagyak es medence, gyonyoru zold kert kecses vas padokkal, hintaagyak es miegymas. Rogton helyet foglaltam a podiumon elrendezett asztalka melle, es a latvanyba merultem....

A hideg szello szunni nem akaro harca a napsugarakkal egyre elhomalyosodott elottem, mar nem is zavart.

Masodpercek toredeke alatt lecsuszott labamrol a tusarku labbelim es elveztem a nyugvast es a kenyelmet. A falu folott voltam es lattam amit latnom kellett. A szereny  felhopufokakat a gyonyoru zold termeszet takarojat, es a maganyos fat.

O voltam en.

Ilyennek kezpzeltem el magam.

 Nem vagyok egyedul tobbe.